Ezen a lapon nagyobb átalakítás zajlik – lásd a cikk vitalapját! Néhány napnál tovább ne hagyd ezt a sablont a cikken! A szerkesztési ütközések elkerülése érdekében a vitalapot használd javaslattételre! Legutóbbi módosítás: 2021. december 7.
Az UNESCO Világörökség Bizottsága az 1997. december 1-6. között Nápolyban megtartott 21. ülésszakán az alábbi helyszíneket nyilvánította a világörökség részévé:
Az Indiai-óceán déli részén, a kontinenstől távol eső két sziget az egyetlen ahol a szubantarktikus zónában vulkáni tevékenység folyik. A mindentől távol eső szigeteket csak a 19. században fedezték fel. A Heard-szigeten álló Mawson Peak, egy 2745 méter magas tűzhányó Ausztrália legmagasabb hegye. A vulkáni tevékenység betekintést enged a szigetek mélyén lejátszódó földtani folyamatokba, elszigeteltségük pedig az állat- és növényvilág fejlődésébe. Az erős nyugati légáramlatok látványos felhőalakzatokat és változatos csapadékformákat hoznak létre. A szigeteken csak őshonos fajok élnek, leggyakoribb állataik a bóbitás pingvinek, az antarktiszi medvefókák, az elefántfókák, a királypingvinek és madarak. A Heard-sziget 70%-át jég és gleccserek fedik, míg a McDonald-sziget felszínének 90%-át gleccserek és jéglemezek borítják. Az itteni gleccserek nagyon gyorsan reagálnak a klímaváltozásokra, ami így szintén tanulmányozható a területen.
A Lachlan Macquarie-ről, Új-Dél-Wales 1810 és 1821 közötti brit kormányzójáról elnevezett, Ausztrália és az Antarktisz között körülbelül félúton lévő sziget az indoausztrál és a csendes-óceáni kéreglemezek találkozásánál létrejött Macquarie-gerinc nevű víz alatti hegyvonulat csúcsa. A sziget lakatlan, csak egy kutatóállomás található rajta. A szubarktikus sziget 35 kilométer hosszú és 5 kilométer széles. A geológiai kutatások szempontjából rendkívül fontos, mert ez az egyetlen sziget ahol a tengerfenék alatt 6 kilométerre lévő rétegek a vízszint fölé emelkedtek és ott tanulmányozhatók. Az itt található természetvédelmi terület a szigetből és több mint 160 000 négyzetkilométer tengerből áll, változatos élővilággal. A meredek hegyoldalakkal és tavakkal tagolt táj jellegzetes állatai az elefántfókák és a pingvinek, amelyekből a becslések szerint 850 ezer pár él itt, ezen kívül fontos fészkelőhelye az albatroszoknak is.
Védett terület: 28 446,2 ha, puffer zóna: 20 013,9 ha, hivatkozás: 806
A festői szépségű, változatos élővilágú, 2000–3000 méteres tengerszint feletti magasságú hegyvidéki területen a bronzkortól, az i. e. 2. évezred közepétől folyamatos a sóbányászat, amely egészen a 20. század közepéig meghatározta a környék történetét, gazdaságát és települési-építészeti arculatát. Hallstattról neveztek el egy vaskori kultúrát is, miután a 19. század második felében egy sírmellékletekkel gazdagon ellátott temetőt tártak fel a környéken. A kultúra Európa jelentős részén elterjedt, gazdaságának alapja a sóbányászat, valamint a vaskitermelés és feldolgozás volt. A középkori várost 1305-ben említik először az ismert források. A település házai magasak és keskenyek hogy a lehető legjobban kihasználják a szűk teret. Az alsó szint általában kőből készült, erre építették a gerendaszerkezetes felsőbb szinteket. A világörökségi helyszínhez tartozik a város tágabb környezete is, a festői táj jelentős kulturális, természeti és építészeti emlékeivel. Beletartozik a Dachstein vonulata 2995 méter magas csúcsával, valamint több barlang is, köztük a Hirlatz és Ausztria legkülönlegesebb barlangja a Dachstein-Riesene is.
Szundarbansz mangroveerdeje a Bengáli-öbölnél három nagy folyó, a Gangesz, a Brahmaputra és a Meghnadeltavidékén terül el. Az egyedülálló mocsárvidék egy része Indiában fekszik, ahol a Szundarbansz Nemzeti Park néven védett területet már 1987-ben felvették a világörökségi listára. Bangladesben egy körülbelül 1400 négyzetkilométeres területet vontak védelem alá közvetlenül az indiai nemzeti park szomszédságában. A táj képét monszunesők, áradások és a torkolatvidéken jellemző árapályjelenségek formálják. Az iszapos, agyagos vidéket sűrű csatornarendszer tagolja, sós vizet jól tűrő mangroveszigetekkel. A terület állatvilága rendkívül gazdag, 260 madárfaj mellett olyan veszélyeztetett állatoknak ad otthont mint a bordás krokodil és a tigrispiton. Itt él az egyik legnépesebb bengáli tigris populáció is, aminek egyedszámát 350 példányra becsülik. Az erdők védik az ország belső területeit az egyre gyakoribb trópusi viharoktól. A térség bonyolult ökoszisztémája veszélybe került a klímaváltozás okozta az egyre emelkedő tengerszint, a víz megnövekedett sótartalma, az orvvadászat, az illegális fakitermelés és az olajszennyezés miatt.
A települést franciák alapították 1612-ben, majd rövid holland uralom után portugál fennhatóság alá került. A Brazília északkeleti részén fekvő város portugál építészeti stílusát a dél-amerikai trópusi környezethez igazították. Egy 20. századi gazdasági stagnálásnak köszönhetően elkerülték a nagyobb városrendezések, így megőrizte történelmi épületeinek nagy részét. Városközpontja sakktábla alaprajzú, sok ház homlokzatát festett csempékkel (azulejo) borították. Az összkép jellegzetes elemei az erkélyek, az erkélykorlátok, a kovácsoltvas kerítések, a keskeny, magas ablakokat körbefogó díszes keretek és a festett párkányok. A lakóházak belső udvarok köré épültek, a trópusi klíma miatt nagyobb ablakközöket alakítottak ki és jellemzőek a zsaluzott belső udvari verandák is. Díszes közigazgatási és kormányzati paloták is épültek, ma hivatalok és múzeumok működnek bennük. A város székesegyháza a 18. század első felében épült, 1763-ban érseki katedrális lett. A településen körülbelül négyezer történelmi épület őrződött meg, és jelentősek a 19-20. század fordulóján emelt középületek is.
A Costa Rica partjaitól 550 kilométerre délnyugatra a Csendes-óceánban fekvő nemzeti park az egyetlen olyan sziget az óceán keleti részén amelyet esőerdő borít. Növénytakaróját a sok csapadéknak és a párát visszatartó domborzatának köszönheti. A sziget az északi és déli egyenlítői áramlás egyik találkozási pontjánál fekszik. A nemzeti park sűrű növényzete mellett tengerbe szakadó szikláiról, vízeséseiről és őserdőkkel borított hegycsúcsairól is nevezetes. Félreeső fekvésének köszönhetően számos őshonos faj fejlődött ki rajta, köztük egy pálmaféle. A szigetet már a 16. században felfedezték, de pontos helye sokáig nem volt a köztudatban ezért korábban csak nagyon kevesen jutottak el ide. Később növényzetének egy része kipusztult, de még így is nagy számban maradtak meg belterjes fajok, például az edényes növényeknek mintegy 70 faját tartják számon. A szigeten endemikusállatok is élnek, három madár-, 2 hüllő- és több mint 60 rovarfaj. A sziget körüli körülbelül 100 négyzetkilométeres is a nemzeti parkhoz tartozik, ahol a korallzátonyok mellett nyíltvízi állatfajok, cápák, ráják, tonhalak és delfinek élete is megfigyelhető. A sziget és az azt körülvevő tengeri ökoszisztémák lehetővé teszik számos biológiai folyamat tanulmányozását.
A Szöultól 50 kilométerre fekvő erődöt a Csoszon-dinasztia 22. királya Csongdzso építtette a 18. század végén. Az uralkodó apja sírját Szuvonba telepítette át és az új sírhelyhez kapcsolódva létesítették az erődöt. A három év alatt elkészült erőd a koreai hadi építészet egyik remekműve, a hadmérnökség akkori legkorszerűbb színvonalát képviselte keleti és nyugati minták ötvözésével. Az építkezést 1796-ban fejezték be. A védelmi célokra szolgáló erődöt több mint öt kilométer hosszan 4-6- méter magas fallal erősítették meg, amelyet négy kapuval tagoltak. A legnagyobb kapuhoz négy zsilipkapu is tartozott. A fal négy saroktornyához öt figyelő és ágyútornyot alakítottak ki. A védelmet összesen negyvennyolc épület erősítette, köztük kilövőállások, bástyák és bunkerek. Az erőd egy része a japán hódítás és a koreai háború alatt megsemmisült, de fennmaradtak eredeti tervrajzai amik lehetővé tették rekonstrukcióját. A helyreállítási munkák jelenleg is tartanak.
Védett terület: ha, puffer zóna: ha, hivatkozás: 816
Cshangdokkung, a "virágzó erény palotájának" épületegyüttese egyike a Csoszon-dinasztia öt szöuli királyi palotájának. A 15. század elején Thedzsong király rendelte el építését, elhelyezkedése miatt Keleti Palotának is nevezik. Az épületegyüttes két fő része az U alakú „titkos” királyi kert közepén egy tóval, valamint a palotaegyüttes. Három kapuja három udvarba (hivatalok udvara, királyi rezidencia udvara, és az audiencia udvara) vezet. Számos igazgatási, fogadó- és lakóépület is található a területen, ezek az évszázadok során többször is leégtek, de mindig újjáépítették. A kerteket lépcsőzetes teraszokkal tagolták és pavilonokkal díszítették. Fákat ültettek (száz őshonos és tizenöt külföldi fafajta több tízezer példányát) és mesterséges tavakat alakítottak ki. A palota 1611 és 1872 között a kormány székhelye volt. A Közmeghallgatás csarnokának épületkomplexuma 1804-ben kapta jelenlegi formáját. A más néven a „Jóindulatú Kormány Csarnokának” nevezett épület nyolc év alatt készült el, a pavilon mellett belső udvar és kert is tartozik hozzá. Feltűnő jellegzetessége a királyi paloták számára fenntartott kék cseréptető.
Az 1342 m magas vulkáni kúpon és előterében elterülő 70 négyzetkilométeres Morne Trois Pitons Nemzeti Parkot 1975-ben hozták létre. Az azonos nevű vulkán öt működő kráterével ma is aktív. A terület jellegzetességei közé tartoznak a meredek, szurdokokkal tagolt vulkáni halmok, gőz- és iszapforrások, kénes kigőzölgések, forróvizes tavak, sárbuborékok és vízesések. A nemzeti park a Kis-Antillák fajokban leggazdagabb természeti lelőhelye, az esőerdők, a tavak többek között 150 madárfajnak adnak otthont. A változatos növényzet fajai közül 21 endemikus. A park látványosságai közé tartozik az iszap- és hőforrásokkal tagolt Sivárság völgye, a Smaragd-medence, amely zöldes színét földfelszín alatti folyamatoknak köszönheti, valamint a sziklák között elterülő Forró-tó, a Föld második legnagyobb forróvizes tava. Ezen kívül a parkban található az úgynevezett Büdös Lyuk, ami egy lávahenger és egy látványos vízesés zúdul le belőle, egy nem aktív kráterben kialakult Boeri tó és az Édesvizű tó, az ország legnagyobb tava.
Védett terület: 109,5 ha, puffer zóna: 174,85 ha, hivatkozás: 795
A világörökségi helyszínhez számos épület tartozik London keleti városrészében, amik a 17-18. században végbemenő tudományos/művészeti fejlődés eredményeit tükrözik. Greenwich egyik fő látványossága a Királyi Obszervatórium, de emellett számos palladiano stílusú épület, illetve Sir Christopher Wren és Inigo Jones alkotásai is megtalálhatók itt. Központi eleme Anna királyné kastélya amelyet Indigo Jones tervezett. A 17. század végén Sir Christopher Wren tervei alapján épült meg a Brit-szigetek legjelentősebb barokk épületegyüttese, a Királyi Tengerészeti Akadémia. A greenwichi dombtetőn álló csillagvizsgáló központi termében a Királyi Természettudományos Akadémia tartotta üléseit. Az obszervatóriumhoz tartozó Flamsteed-házban álló teleszkóp kulcsszerepet játszott a greenwichi meridián 1884-es meghatározásában. A környező királyi parkot André Le Nôtre tervei alapján alakították ki. A királynéi kastély a hozzá tartozó épületekkel együtt 1937 óta Nemzeti Tengerészei Múzeum. A csillagvizsgálóban jelenlegi is folynak a kutatások.
Védett terület: 113 ha, puffer zóna: 2253 ha, hivatkozás: 822
A dánok által a középkorban alapított Tallinn az észak-európai kereskedővárosok egyik olyan példája, ahol a történelmi városközpont szinte sértetlenül megmaradt. A Hanza-szövetség egyik központja volt, hajdani gazdagságáról számos kereskedőház, fényűző középület és templom tanúskodik. A korábban Revalnak nevezett település 1920-ban lett Észtország fővárosa és ekkor kapta a Tallinn nevet. Az Óváros magja a Dómhegyen található, amelyet tornyokkal megerősített falakkal védelmeztek. Legfontosabb épülete a Szűz Mária-templom (a Dóm), amelyet 1230-ban kezdtek el építeni. A Városháza téren álló gótikus stílusú városháza a 14. századból származik. Figyelemre méltó még a fafaragványokkal gazdagon díszített Szentlélek-templom, a 13. vagy a 14. században alapított Szent Miklós-templom, valamint a Szent Olaf-templom. Az alsóváros a mai napig őrzi a középkorra jellemző szabálytalan úthálózatát, számos városi palotát és kereskedelmi célokra használt magánépületeket.
Védett terület: 11 ha, puffer zóna: 1 358 ha, hivatkozás: 345
Cité di Carcassonne egy kettős falgyűrűvel megerősített középkori erődváros, egyike Európa leglátványosabb ilyen jellegű településeinek. A hely már több ezer éve lakott még a kelták alapították. Falrendszerének legkorábbi elemei még a római korból származnak. A fal nyugati részén álló várat a 12. században építették. Legfontosabb egyházi épülete a Saint Nazaire-bazilika amelyet román stílusban kezdtek építeni a 12. század első felében, később a szentélyrészt már gótikus stílusban fejezték be. A külső erődfalat a 13. század vége felé kezdték kialakítani, leglátványosabb elemei a Narbonne-i kapu és a Régi híd. A település 1660 után (Pireneusi béke) elvesztette stratégiai jelentőségét és pusztulni kezdett. A 19. században le akarták bontani az akkorra már teljesen elszegényedett városközpontot. 1844-ben végül úgy határoztak, hogy megmentik és Viollet-le-Duc vezetésével megkezdték a helyreállítást, amelyet csak a 20. században fejeztek be. A történelmi városrész ma is lakott terület, népszerű turistalátványosság.
A két ország határán elterülő hegyvidék legmagasabb csúcsa a 3353 méter magas Mount Perdou. A körülötte elterülő különleges szépségű hegyvidéken látványos geológiai képződmények találhatók. A helyszínhez kezdetben a a spanyolországi Ordesa y Monte Perdido Nemzeti Park és a franciaországi Pireneusok Nemzeti poark egy-egy része tartozott, később (1999-ben) kiegészült Gédre francia településsel is. A vidék fő jellegzetességei a francia oldalon található három cirkuszvölgy (félkör alakú, szinházhoz hasonlító völgy) és spanyol részen két szurdok, Európa legmélyebb szurdokai. A térség sokszínű élővilágát a tengerek közelségének és a hegyvidéki klíma együttesének köszönheti és annak, hogy a területen viszonylag kicsi az emberi tevékenység. Az itt élők évszázadokon keresztül pásztorkodó legeltető állattartásból éltek, a hegyi falvakon és tanyákon a modern életforma ma is viszonylag keveset változtatott.
A Rotterdam közelében lévő Kinderdijk és Elshout falvak térségében víztározók, gátak, szivattyúüzemek, hivatali épületek és legfeltűnőbb elemei a szélmalmok határozzák meg a tájképet. A terület fontos technikai vívmánya és helyszíne annak a folyamatnak, amely során az itt élők földterületeket nyertek a tenger visszaszorításával. Kindekjinktől délre tizenkilenc szélmalom áll egy sorban, ez az ország legkiterjedtebb történelmi malomegyüttese. A legtöbb malomnak csak a felső része forog, lapátjaik 30 centiméterre megközelítik a talajt. Legtöbbjük a 18. század közepén épült és az 1940-es évekig működött. Ezután kivonták őket a forgalomból de jelenleg is működőképesek. Egykor több mint százötven szélmalom működött, majd számuk 1870 körülre hetvennyolcra esett vissza. A világörökségi helyszínhez tizenkilenc tartozik. A malmok segítségével két fázisban szivattyúzták ki a vizet a területről, először egy alacsonyabban futó csatornából egy magasabb csatornába és onnan egy tározóba, ahonnan később más elvezették.
Védett terület: 86 ha, puffer zóna: 87 ha, hivatkozás: 819
Holland kereskedők Curaçao szigetének egyik természetes kikötőjénél alapították meg a települést 1634-ben. Hamar kihasználták a tengerrel egy természetes csatornával kapcsolatban lévő hely lehetőségeit, így Willenstad hamarosan a Holland Nyugat-indiai Társaság legfontosabb kikötőjévé fejlődött, a Holland Antillák fővárosa lett. Jellegzetességei a természetes kikötő által elválasztott egyedi városrészei, amelyek spanyol, holland, és portugál gyarmati városokra emlékeztetnek. Az építkezéseket az afrikai rabszolgakereskedelem és a dél-amerikai ültetvények áruinak átmenő forgalma után keletkezett haszonból finanszírozták. Az Anglia és Hollandia közti háborúk alatt a települést sokszor kifosztották, ennek ellenére számos történelmi épület fennmaradt, a kikötő mellett sok színes, holland stílusú ház áll. A sajátos szerkezetű városnegyedek legjelentősebb épületei a holland református egyház temploma és az 1732-ben alapított zsinagóga.
Az Isztriai-félsziget nyugati partján fekvő Poreć bazilikája a 6. században, Euphrasius püspök idejében nyerte el mai formáját. A területen már a 3. században éltek keresztények, de az első komolyabb építkezésre a 4. században került sor, amikor egy kápolnát emeltek Szent Mór, a keresztényüldözések egyik vértanújának sírja fölé. Az 5. század folyamán egy bazilikát építettek erre a helyre és ez bővítették ki a 6. században. A bazilikából, az átriumból, a keresztelőkápolnából és a püspöki palotából álló épületegyüttes a korai keresztény és a bizánci építészet egyik szép példája, de a templomon ezenkívül római hatások is felismerhetők. A 6. században, főleg Justinianus idejében volt a bizánci művészet egyik virágkora, ennek megfelelően a poreči templomot is gazdagon díszítették mozaikokkal, alabástrommal és stukkókkal. Az apszis fennmaradt mozaikja Máriát a Gyermekkel, apostolokat, angyalokat és a templom alapítóját jeleníti meg. A hajókat elvásztó oszlopsorhoz a mai Isztambul közelében bányászták a márványt. Az épületegyüttest a 13. század végén a kanonokok házával bővítették, majd a 16. században a bazilika mellé egy harangtornyot építettek.
Védett terület: 6,4 ha, puffer zóna: 4,8 ha, hivatkozás: 810
A dalmát tengerparton fekvő Trogir városát Tragurion néven görög telepesek alapították i. e. 385-ben. Az ókor egyik legfontosabb kikötőjévé fejlődött, alaprajza hellenisztikus mintákat követ. A kis szigeten fekvő település a 6. században bizánci uralom alá került majd a 11. század elejétől horvátok, bosnyákok, magyarok és velenceiek harcoltak érte. A harc velencei győzelemmel végződött és 1420-tól egészen a Velencei Köztársaság bukásáig a fennhatósága alá tartozott. Első virágkorát a római időkben élte, a ma is használatban lévő két főút a cardo és a decumanus között tárták fel az ókori fórum maradványait. A következő nagyobb fellendülés a 13. és 15. század között következett be. Ebből a korból származik a román-gótikus stílusú Szent Lőrinc-katedrális amelynek Radovan mester által 1240-ben készített nyugati kapuja Horvátország egyik legjelentősebb szobrászati emléke. A városháza az óratoronnyal a 15. században épült, és ekkor emelték a Kamerlengo-erődöt is ami már a velencei erődök közé tartozik. Megerősítették a települést védő falakat is és ezek közelében építették fel a legelőkelőbb családok késő gótikus, reneszánsz, illetve barokk polgárházait és palotáit.
Ausztrália
Ausztria
Banglades
Brazília
_640x480.jpg)
Costa Rica
Dél-Korea
Dominikai Közösség
Egyesült Királyság
Észtország
Franciaország
Spanyolország közös világörökségi helyszíne
.JPG)
Hollandia
Horvátország
_2010-07-17_042.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
