Ugrás a tartalomhoz

Italikus nyelvek

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Italikus nyelvek
BeszélikLatin-Európa és Latin-Amerika országai
Területókori Itália, majd a Földközi-tenger vidéke, később Amerika is.
Beszélők száma~850 millió fő
NyelvcsaládIndoeurópai nyelvcsalád
   italiko-kelta ág
    italikus nyelvek
Ágaklatinfaliszkuszi csoport
újlatin nyelvek
oszkumber csoport
venét nyelv
Írásrendszerlatin, etruszk, görög
Az ókori Itália nyelvei
Az ókori Itália nyelvei
A Wikimédia Commons tartalmaz Italikus nyelvek témájú médiaállományokat.

Az italikus vagy itáliai nyelvek az indoeurópai nyelvcsalád egyik déli ágát alkotó, az ókor folyamán Itália területén beszélt, ma pedig – az újlatin nyelvek révén – a világ jelentős részén elterjedt nyelvek és dialektusok megnevezése. Róma terjeszkedésével a latin kiszorította Itália többi italikus nyelvét, amelyek azonban az egyes olasz dialektusokra máig kimutatható hatást gyakoroltak (főleg hangtanilag). Mivel az italikus nyelvek ma élő egyedüli ága a latin nyelv leszármazottaiból áll (→újlatin nyelvek), az italikus nyelveket egyes források gyakran egyszerűen az újlatin nyelvekkel azonosítják. Az italikus nyelvek a hangtani fejlődés szempontjából az indoeurópai nyelvcsalád ún. kentum nyelveihez tartoznak (→kentum–szatem izoglossza).

Csoportosításuk

[szerkesztés]

Az italikus nyelvek genetikus besorolását az indoeurópai nyelvcsaládon belül, és kapcsolatait az alábbi ábra[1] szemlélteti:

Indoeurópai nyelvcsalád

  • italikus nyelvek
    • latin–faliszkuszi csoport
    • szabell (oszk–umber) csoport (†)
      • oszk vagy szamnisz (†)
      • umber alcsoport
        • umber (†)
        • paelignus (†) NV?
        • marsus (†) NV?
        • marrucinus (†) NV?
        • vestinus (†) NV?
        • volscus (†) NV?
      • délpicén vagy szabin (†)
    • északi csoport

Történetük

[szerkesztés]

Az indoeurópai nyelveket beszélő népek északi irányból, valószínűleg több hullámban érkezhettek Itáliába az i. e. II-I. ezredforduló körüli időkben. A ránk maradt nyelvi anyag alapján valószínűsíthető, hogy létezett egy italikus alapnyelv, amelyből a történetileg ismert változatok származtak, ennek földrajzi helye azonban bizonytalan. A legjobban dokumentált ókori italikus nyelvek a jól ismert latinon kívül az oszk és az umber.[4]

Példamondatok

[szerkesztés]

A hasonlóság szemléltetésére egy rövid példamondat („Szobrok, amelyek a veteményeskertben vannak”) néhány italikus nyelven:

  • latin: Statuae quae sunt in horto.
  • oszk: Status pus set hurtin.
  • spanyol: Estatuas que están en el huerto.
  • olasz: Statue che sono nell’orto.

Érdekesség

[szerkesztés]

Szerb Antal Utas és holdvilág című művében a „hiteles” etruszk mondat, a Foied vinom pipafo, cra carefo valójában erős faliszkuszi hatást mutató ólatin emlék (aranykori változatban így hangzana: Hodie vinum bibam, cras carebo), jelentése körülbelül: „Ma bort iszom, holnap nem lesz” (megfigyelhető jellegzetességek: a foied elején a media aspirata (FH) a későbbi h helyett még f körüli hang, a bibo reduplikált imperfectumot használ, a cras végéről hiányzik a réshang (alkalmasint az ejtés nyomán), a carefo alakban a futurumi rag szintén az eredeti BH nyomán f-ként jelenik meg.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. Az NV index nyelvváltozatot, a † kihalt nyelvet vagy dialektust jelöl. A ? azt jelenti, hogy a nyelv/dialektus adott csoportba való tartozása, illetve maga a csoport létezése – mint genetikusan összefüggésbe hozható nyelvek/dialektusok – kétséges.
  2. Felfogható a latin egyik ókori változatának is.
  3. Nem tévesztendő össze a ma beszélt velencei (venetói) nyelvvel, amely északolasz nyelvváltozatnak tekinthető.
  4. A világ nyelvei, Akadémiai kiadó, Budapest, 1999, 607.