Ugrás a tartalomhoz

Jak–50 (1949)

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jak–50
A Jak–50-es háromnézeti rajza
A Jak–50-es háromnézeti rajza

Funkcióelfogó vadászrepülőgép
GyártóJakovlev
TervezőJakovlev
Gyártási darabszám2 prototípus

Első felszállás1949. július 15.
A Wikimédia Commons tartalmaz Jak–50 témájú médiaállományokat.

A Jak–50 (orosz írással: Як–50) szovjet egyhajtóműves, egyszemélyes kísérleti elfogó vadászrepülőgép, melyet az 1940-es évek végén fejlesztettek ki a Jakovlev tervezőirodában. A gép a Jak–30 továbbfejlesztett, hosszabb törzsű változata, nagyobb, 45°-os szárnynyilazással. További eltérés a Jak–30-hoz képest a nagyobb teljesítményű, VK–1 típusú gázturbinás sugárhajtómű alkalmazása. A gép jellegzetessége a tandem elrendezésű futómű, melyet Jakovlev a későbbi kéthajtóműves harci repülőgépeinél is előszeretettel alkalmazott.

Története

[szerkesztés]

A Szovjet Légierő 1948 januárjában hirdetett pályázatot éjszaka és bonyolult időjárási viszonyok között bevethető, rádiólokátorral felszerelt vadászrepülőgép kifejlesztésére. A Mikojan, a Lavocskin és a Szuhoj tervezőirodák mellett a Jakovlev iroda is részt vett a pályázaton. (A Szuhoj a Szu–15, a Mikojan iroda az I–320, a Lavocskin iroda az La–200 terveivel pályázott.) Ezek alapján a Szovjetunió Minisztertanácsa 1949. február 21-én bízta meg a Jakovlev tervezőirodát egy olyan vadászrepülőgép megtervezésére, amely a VK–1 hajtóművel eléri az 1135 km/h-s sebességet 4200 m-es magasságon. A gépnek el kellett érnie a 15–16 km-es szolgálati csúcsmagasságot.

Két prototípus készült a tervezőiroda műhelyében. A gép első repülésére 1949. július 15-én került sor Sz. N. Anohin berepülőpilótával a fedélzetén, aki a rivális Szu–15-tel és I–320-szal is repült. A tesztrepülések során a géppel elérték a hangsebességet. A gyári repülési tesztek 1950. május 30-ig tartottak. A gépet felszerelték a Korsun típusú fedélzeti rádiólokátorral, fegyverzetét két 23 mm-es NR–23 gépágyú alkotta, egyenként 80 darabos lőszerjavadalmazással. A gépet RSZIU–3 típusú rádióval és RPKO–10M rádióiránytűvel szerelték fel.

A tesztek során a gép megfelelő repülési teljesítményt, és jó kezelhetőséget mutatott. 5000 m-re 1,5 perc, 10 000 m-re 3,5 perc, míg 15 000 m-re 7 perc alatt emelkedett. A gép fegyverzete ugyanakkor nem felelt meg az elvárásoknak (két 23 mm-es és egy 37 mm-es gépágyúval kellett volna felszerelni). A Korsun radar használata pedig annyira bonyolult és nehézkes volt, hogy egy külön kezelő személyre lett volna szükség a hatékony használatához. Az újszerű futóművel nehézkes volt a leszállás, különösen oldalszélben, és nedves vagy jeges kifutópályán a gép gurulása nem volt stabil. A gép sorozatgyártására így nem került sor. Mire a Jak–50-nel a repülési tesztek befejeződtek, már elkezdődött a MiG–17 sorozatgyártása. A Jak–50-es típusjelzést később, az 1970-es években Jakovlev egyik műrepülőgépénél használták újra.

Műszaki adatai

[szerkesztés]

Geometriai méretek és tömegadatok

[szerkesztés]
  • Fesztáv: 8,01 m
  • Hossz: 11,18 m
  • Szárnyfelület: 16 m²
  • Üres tömeg: 3085 kg (első prototípus), 3125 kg (második prototípus)
  • Üzemanyag: 870 kg
  • Normál felszálló tömeg: 4155 kg

Hajtómű

[szerkesztés]
  • Típus: Klimov VK–1 gázturbinás sugárhajtómű
  • Száma: 1 db
  • Maximális tolóerő: 26,5 kN

Repülési jellemzők

[szerkesztés]
  • Maximális sebesség: 1135 km/h (5000 m-en)
  • Szárny felületi terhelése: 260 kg/m²
  • Leszálló sebesség: 200 km/h
  • Emelkedőképesség: 68 m/s
  • Felszállási úthossz: 587 m
  • Kigurulási úthossz: 965 m
  • Szolgálati csúcsmagasság: 16 050 m
  • Hatótávolság: 850 km

Fegyverzet

[szerkesztés]
  • 2 db 23 mm-es NR–23 gépágyú, egyenként 80 darabos lőszerjavadalmazással

Források

[szerkesztés]